Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A költő

2013.04.05

 

kolto.jpeg

 

 

A vonat percnyi pontossággal érkezett az állomásra. Anna felszállt, ülőhelyet keresett.
A kocsi második fülkéje jó választásnak látszott, két utas volt csak bent. Benyitott, udvariasan köszönt és helyet foglalt az ablak mellett. Feltűnés nélkül szemügyre vette útitársait. A vele szemben ülő, 65 év körüli, barátságos tekintetű, nyitott laptopján elmerülten olvasgató hölgy visszafogott eleganciája komoly üzletasszonyt sejtetett. A mellette helyet foglaló, 60-as, kissé kopaszodó, hosszú, őszes haját hátul lófarokban hordó férfi már érdekesebb jelenségnek látszott. Sötét, passzos nadrágja, hegyes orrú csizmája, hiányos fogazata és a pulcsiján kívülre tett aranylánca ellenérzést váltott ki Annából. Külsőségek embere, summázta magában, s máris a lassan eltűnő hegyeket nézte a homályos ablakon át.
A hölgy csendben olvasgatott, a férfi pedig láthatóan igen szerette volna magára felhívni a figyelmet. Annát is leplezetlenül mérte végig, és valószínűleg jelentéktelennek találta, mert inkább a mellette ülő hölgyre összpontosított, akitől rekedtes hangon arról érdeklődött, mit olvas. Udvarias, de egyértelműen kitérő választ kapott, amiből nyilvánvaló volt, hogy a nő nem óhajt beszélgetésbe bonyolódni. A férfi azonban ezt nem vette tudomásul, tovább kérdezősködött, szinte már tolakodó módon. Mivel választ nem kapott, hirtelen magáról kezdett el beszélni, s szavai szép lassan valamiféle önmagasztalásba csaptak át. Büszkén azt mesélte, hogy ő költő, egy nagy internetes irodalmi portálon publikál verseket. Aztán elkezdte győzködni a laptopos hölgyet, ugyan nézze már meg az írásait, meglátja milyen nagyszerűek, csak keressen rá az oldalra. A nő végül eleget tett a kérésnek, meg is találta az említett írásokat, s a férfi unszolására hangosan felolvasott egy verset. A magát költőnek nevező emberen ekkor valami gőgös felsőbbrendűség lett úrrá, az arckifejezése, a mozdulatai, a tekintete, egész lénye azt sugallta, „én vagyok a legnagyobb, a meg nem értett zseni”.
A csöndesen szemlélődő Anna szája önkéntelenül mosolyra húzódott.
József, mert mint kiderült, így hívták az úriembert, észrevette ezt, s gúnyosan kérdőre vonta:
- Mi az, tán nem tetszik?
Az őszinte válaszra, hogy nem igazán tűnik versnek, szörnyen felfortyant.
- Ugyan miért, ez egy elvont szabadvers ! - bökte oda.
Anna erre részletesen kifejtette a szabadvers ismérveit, szabályait, példával alátámasztva. A kedves tekintetű, laptopos hölgy helyeslően bólogatott. Igen heves vita alakult ki József és az egyébként béketűrő Anna között, ugyanis a férfi semmi józan érvre nem hallgatott, semmilyen tény nem győzte őt meg arról, hogy ugyan Józsefnek József, de nem Attila. Szentül meg volt győződve zsenialitásáról és, hogy a számára egyre kínosabb vitát lezárja, egy fölöttébb otromba kérdéssel fordult Annához:
- Ismer maga egyáltalán verseket?
A laptopos hölgy várakozón nézett Annára, aki erre természetes könnyedséggel kezdte mondani egyik kedvenc költője gyönyörű sorait, s még ott sem tévesztette el, ahol máskor szinte mindig megakad. A férfi láthatóan meghökkent, de arcát még most sem hagyta el a fölényes, lekezelő mosoly. A feszültséget oldandó, a laptopos hölgy megszólalt, Józsefnek címezve szavait:
- Olvasok magának egy szép szabadverset, arról az oldalról ahol ön is publikál,- s olvasni kezdett egy szerelmes verset.
Annának rendkívül tetszett az elhangzott költemény - és e véleményének hangot is adott - József ellenben csöpögősnek, nyálasnak ítélte. Újabb alkotás következett, persze ez sem nyerte el a férfi tetszését. A két nőt egyre jobban irritálta a férfi nagyképűsége, fennhéjázó viselkedése. Már közel jártak az úti célhoz, amikor végre a költő kiment a mosdóba. Ekkor Anna, saját nevét mondva, halkan arra kérte a laptopos hölgyet, hogy keresse ki azt az irodalmi portálról, közben mutatóujját a szája elé téve jelezte, a férfinak ne szóljon semmit. A nő gyorsan megtalálta a megadott nevet, majd meglepetten hol Annára nézett, hol a monitorra, mert az adatlapon Anna fényképét pillantotta meg.
Közben a férfi visszatért.
- Ha megengedik, még egy verset felolvasnék - szólt ekkor a hölgy, és szépen, hangsúlyosan olvasni kezdte az Annának oly ismerős sorokat. Józsefnek természetesen ez a mű sem tetszett, nem látott benne semmi költőit, semmi felemelőt. A két nő összenézett, értették egymást szavak nélkül is. Lassan közeledett a végállomás, mindannyian szedelődzködtek. A laptopos hölgy, mielőtt kabátját magára öltötte volna, Anna felé nyújtotta kezét, s mosolyogva így szólt:
- Engedje meg kedves Anna, hogy bemutatkozzam, Dr. Nagy Edina vagyok a P....-i Egyetem Irodalom Tanszékének tanára. Gratulálok önnek, gyönyörűek a versei, sok sikert kívánok a továbbiakban is. - Mire a meglepett Anna megköszönte a szép szavakat, az önjelölt költő rákvörösre vált fejjel, kabátját a hóna alá kapva, angolosan kereket oldott az állomásra beérkező vonatról. A homályos vonatablakon át egy pillanatra még látszott, ahogy a lófarkát idegesen dobálja, aztán elvegyült a tömegben.