Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szoknya, az szoknya

2011.04.12

   

 

kecske2.jpg

 

 

 

 

Józsi, a mokány esztergályos a huszonötödik évét taposta. Szülei segítségével és saját összespórolt pénzéből vett egy takaros házat egy faluszéli csendes kis utcában. Azt  csinosítgatta, javítgatta, rendbe tette  a házhoz tartozó nagy kertet. Esténként gyakran  kiült a szőlővel befuttatott teraszra, és gyönyörködött a közeli hegyekre ereszkedő csillagokban. Szerette ezeket a hegyeket, el sem tudta képzelni az életét nélkülük. Ezen az estén is  a csillagokat bámulta, és arra gondolt, ideje asszonyt hozni a házhoz. Már jó ideje folyton a szép Katika járt a fejében, igen odavolt a  szőke tanárnőért, és úgy  érezte, ő sem közömbös a lánynak. No pajtás,  mondta magának, holnap a tettek mezejére lépünk.

    Másnap, munka után szépen felöltözött, vásárolt egy malomkeréknyi virágcsokrot, és bátortalanul, de mindenre elszántan bekopogott a lány szüleihez. Katika nem lepődött meg, hisz neki sem volt közömbös a csinos barna legény, és rég érezte, hogy sétáik, beszélgetéseik mögött több van, mint barátság. A lány szülei nem leplezett ellenszenvvel fogadták Józsit, de illendőségből meghallgatták a félszeg leánykérést. Biztosak voltak az elutasításban, és döbbenten hallgatták a csendes igent. Módos emberek lévén, egyetlen lányukat egy orvosnak, vagy tanárembernek szánták, s nem egy egyszerű melósnak. Nem szóltak bele Katika választásába, de nem fogadták el a fiút. Józsi mégis  úgy érezte, ő a legszerencsésebb ember a földön. Alig egy év múlva boldogan vezette feleségét takaros kis otthonukba. Boldogságukat azonban beárnyékolta, hogy a gyermekáldás elkerülte őket.  Más nem is hiányzott életükből, csak egy pici gyermek csengő kacagása. Orvostól-orvosig jártak, és elkeseredve vették tudomásul  a végső diagnózist: nem lehet saját gyermekük.

A fiatalember anyósa egyre gyakrabban látogatott el hozzájuk, és sűrűn ejtett el egy-egy sértő megjegyzést a késlekedő gyermekáldás miatt Józsira, nem titkolva megvetését veje iránt. Józsi  sosem szólt vissza, ilyenkor a borban keresett vigaszt, és leballagott a kert végén álló ólba, ahol kedvenc állata, Zoli, a bakkecske tanyázott. Borgőzös fejjel neki panaszolta el  sérelmeit, és az állat, mintha értette volna gazdája szavait, kedvesen hozzádörgölődött.

 Józsi gyakran kiengedte  a kecskét az udvarra szaladgálni. Egyszer pont akkor jött az anyósa hozzájuk, amikor Zoli önfeledten nyargalászott az udvaron. Amikor az asszony belépett  a kapun, a kecske leszegte a fejét, és őrületes trappban nekivágtatott az anyósnak. Józsi kárörvendően mosolygott, de szaladt   az állat után,  nehogy az kárt tegyen az asszonyban.   Mikor azonban megfogta, halkan a fülébe súgta „ jól van Zolikám, így kell ezt csinálni!” Ettől a perctől kezdve Zoli „rákapott a szoknyára”,  ha szoknyát látott, leszegett fejjel rögtön nekirontott.

Egyik délelőtt a helyi plébános látogatta meg Józsit, szeretett volna valamit megjavíttatni az ügyes vasassal. Megálltak az udvar közepén található kút mellett. A fiatalember elfeledkezett Zoliról, arról, hogy az szabadon  nyargalászik. Beszélgettek, és egek, nagy trappolás, s mielőtt egy szót szólhatott  volna, a plébános már a kútban kiabált, a kecske  pedig  elégedetten  dörgölődött szeretett gazdája lábához, fejét felemelve ránézett, mintha azt mondta volna: a szoknya, az szoknya!