Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karcsi (Na, kinek kell protézis?)

2011.08.02

 

protko.jpg

 



    Kati a szakmunkásvizsga után egy nagy javító műhelyben helyezkedett el. Egyetlen női esztergályosként nehéz dolga volt. Eleinte fenntartással fogadták a férfiak, de idővel megszerették,  látva rátermettségét, igyekezetét és védőszárnyaik alá vették. Próbáltak  minél több szakmai fogást megmutatni neki, terelgették a jó irányba. Kati megszerette ezeket a jókedvű fiúkat, és pár hónap elteltével el sem tudta volna képzelni életét barátai, a mindig olajszagú műhely és kedvenc gépe nélkül.
Délutános műszakban valamennyien a műhely sarkában elhelyezett nagy asztalhoz ültek, kirakták az otthonról hozott elemózsiát,  és jókedvűen falatoztak. Azt a szót nem ismerték, hogy enyém, tied, csak egy szó illett ide, a miénk.
Egy augusztusi napon öreg takarítójuk Józsi bácsi megérdemelten nyugdíjba vonult. Másnap főnökük bemutatta az új takarítót, az ötvenes évei elején járó Karcsit. Kati nem találta szimpatikusnak  az égővörös hajú, magas, vékony férfit, akinek elől hatalmas lapátfogai voltak. Sunyi tekintete  és, hogy beszéd közben nem nézett senki szemébe, ellenszenvet váltott ki legtöbbjükből.
    Eljött a vacsora ideje, kipakoltak és  nekiláttak az evések. Karcsi hitetlenkedve fogadta a "mindenki mindenből ehet" szokást, de hamar  észbe kapva, hatalmas étvággyal pusztított el mindent, ami az asztalon volt. Teltek a napok és Karcsi ebből rendszert csinált. Eleinte senki nem szólt, nem tudták  milyen körülmények között él, szívük mélyén talán  sajnálták is őt.
Próbálták finoman figyelmeztetni a nem helyénvaló viselkedésre, de nem használt. Egyre jobban haragudtak Karcsi önző, szemtelen viselkedésére, és egyre többet szidták érte.   Hiába.
 Elérkezett ismét az idő, vacsorához ült a kis csapat, viccelődve, nevetgélve láttak hozzá az evéshez. Karcsi egy nejlon zacskót vett elő a táskájából és harsányan nevetve kiöntötte tartalmát az asztalra. Sok protézis gurult az ennivalók közé. Sunyi képpel kezdte mesélni, hogy hajdanán sírásó volt, ezeket akkor gyűjtögette, és szívesen ad belőle,  ha szükségünk lenne rá. Persze mindenkinek elment az étvágya, nem kellett a kaja, s felálltunk az asztaltól.
Karcsi pedig  nekiült az otthagyott ennivalónak, hatalmasakat harapott a finom  házikolbászba, ami csak úgy sercent nagy lapátfogai alatt, s közben jóízűen röhögött. Így ment ez pár napon keresztül, hol protézis, hol rémisztő sírásós, hullás történetek, a vége mindig ugyanaz,  mi nem ettünk, Karcsi meg mindent eltüntetett feneketlen bendőjében.
    Hétvégén a munkamegbeszélés alatt, az egyik srác odasúgta Katinak "ne egyél uborkát", majd jött a következő intés "ne igyál bodzaszörpöt", "ne harapj a kolbászból". Na, itt valami készül, gondolta Kati jót mosolyogva magában, hisz ő is egy vastag acéldrótot dugott az otthonról hozott kolbászba. Izgalommal várták a vacsoraidőt, s már pakoltak is ki az asztalra. Volt ott minden: ragasztóval töltött uborka, erős paprikás bodzaszörp, drótos kolbász, sós málnalekvár stb.    Karcsi  komótosan kipakolta táskájából a kellékeit, közben sunyin szemrevételezte,   milyen finomságokkal tömheti ma is degeszre magát. A protézisek hatására szép lassan mindenki a nagy horizonteszterga mögé vonult, onnan figyelte a fejleményeket. Karcsi elégedett mosollyal kivette a Kati által kitett kolbászt és harsányan beleharapott. Hatalmas ordítás verte fel a csendet. Karcsi arcára ráfagyott a mosoly, hisz két foga bánta a jó kolbászt.
    Addigra már mindenki ott állt felette, s fülig érő szájjal, szinte egyszerre kérdezték:
Na, kinek kell protézis?

Ezzel kezdetét vette egy   több évig tartó „harc”, sok bosszúsággal és rengeteg  nevetéssel.