Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kötődések 1. rész. Fifike

2011.11.01

 

tacsi1.jpg

 

 

A tél itt hagyott bennünket, reggelente élénk madárcsicsergésre ébredtünk, s a Nap is egyre melegebben tűzött. Beköszöntött a tavasz.
Mint minden évben, most is készültünk kismalacot venni.
Úgy döntöttünk, szombaton autóba ülünk és elmegyünk a Jászságba, férjem volt kollégájához, aki anyakocákat tartott. Így is történt. Az ízes tájszólással beszélő, kedves ember beinvitált bennünket a hátsó udvarba, ahol büszkén mutatta a valóban szép, gömbölyű, nagy fülű malackákat. Kiválasztottunk két szép kis röfit. Akkor még nem lehetett őket elhozni, mert várt rájuk egy apró, ám felettébb kellemetlen beavatkozás, az ivartalanítás.
Megállapodtunk a gazdával, hogy két hét múlva eljövünk, akkorra rendben lesznek.
Míg mi a gazdával beszélgettünk, kisebbik fiam, aki akkor négy éves volt, eltűnt a szemünk elől. Megijedtünk, keresni kezdtük s hamarosan meg is találtuk. Benn ült a kutyaólban, ölében egy tenyérnyi fekete aprósággal, kinek apró gombszemei és lelógó fülecskéi voltak. A gyerek boldogan dédelgette az aprócska tacskót. A piciny állat, mintha értette volna a becéző szavakat, éberen figyelt.
Szerelem volt ez, első látásra.
Alkudozásba kezdtünk, most már a kutyára, de a gazda hajthatatlan volt, mondván az unokájának szánta a kutyust. A gyerek sírt, nem akart kijönni az ólból. Nagy könyörgésre végre előjött, és fájó szívvel elindultunk haza. Lassan telt az idő, nem volt nap, hogy ne emlegettük volna a kedves kutyust. Nincs mit tagadni, beleszerettünk.
Elmúlt a két hét, mehettünk a malackákért. Egész úton nem a röfik, hanem a kedves kis kutya viszontlátása tartott lázban bennünket. Alig állt meg az autó, a fiam rohant, egyenesen a kutyaólba, s boldogan ölelte magához a kutyust. Bepakoltunk a kocsiba, és nehéz szívvel indultunk volna haza, amikor a gazda, látva a gyerek könyörgő, könnyes szemeit, visszasietett az udvarra. Visszaérve kezében tartotta az annyira áhított kiskutyát, s odaadta a még mindig szipogó gyereknek.
- Na öcsém, legyen a tiéd, látom, nagyon megszeretted. De vigyázz rá, tartsd jól!
Akkora boldogságot, amit ez az ember okozott akkor nekünk, már rég éltünk át.
Hálásan megköszöntük, és gyorsan elindultunk (nehogy meggondolja magát!) frissen szerzett kincsünkkel hazafelé.
A kis fekete gombóc egész úton nyugodtan kucorgott az őt ölelő karokban. Otthon megkerestük régi cicánk kosárkáját, puha plédet tettünk bele, a kosarat pedig a kandalló melletti csendes sarokban helyeztük el. Másnap a szükséges oltásokat is megkapta, és megegyeztünk a nevében is. Fifi lett. Pajkos, bájos, mint a gazdája.
A kutyus boldogan barangolta be a lakás minden zugát, vidáman szaladgált, huzigálta a nálánál nagyobb papucsot. Este édesen bújt az alvótársnak kapott plüssmajomhoz.
Így lett a mi kedves, bohókás családtagunk Fifike, az aprócska tacskólány, aki rengeteg örömteli percet adott nekünk.
Egy héttel később, nagyobbik fiam jóvoltából még egy fővel (két hegyes füllel) gyarapodott a család, de ez már egy másik történet.