Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kötődések 3. rész. Hűség

2011.11.01

 

fifi-es-bogar.jpg

 

 

Fifike és Cilike már felnőttek, két év is eltelt, hogy vidámságukkal, kedvességükkel hálálták meg a szeretetet, gondoskodást. A házhoz tartozó nagy kert akkoriban málnával volt beültetve, amikor kint dolgoztam, ők ketten mindig elkísértek. Néha hűsöltek a bokor alatt, máskor vidáman kergetőztek.
Egy nap a szomszédos ház gazdája átköszönt és bemutatta új barátját, a Bogár névre hallgató tacskófiút. Boldogan emeltem Fifikét a kerítés fölé, megmutatva neki az új szomszédot.
A két nedves orrocska összeért, szimatolgatott. A farkcsóválásokból ítélve kölcsönös volt a szimpátia.
Ettől a naptól kezdve gyakran kerítettünk rá időt, hogy a két kutya találkozhasson, aminek hamarosan megszületett a gyümölcse, négy gyönyörű kölyöktacskó.
Cilike érdeklődve figyelte az apróságokat és meglepő módon, a kutya sosem féltette tőle kicsinyeit, sőt, szinte anyai büszkeség csillogott a szemében, mintha azt mondta volna „ugye milyen édesek, az enyémek”.
Megirigyelve az anyaságot rövidesen a cica is gömbölyödni kezdett, majd egy nap nem jött reggelizni.
- Na fiúk, kiscica keresés - adtam ki az utasítást. Végignéztünk minden lehetséges helyet, de kiscicák sehol. Pár nap múlva Cilike előjött, soványan, éhesen.
- Hová dugtad őket te haszontalan! - korholtam, s mintha értette volna, lesütötte a szemét. Eltelt két hét, a cica enni naponta megjelent, ám utána rögtön el is tűnt. Egy vasárnap reggel vittem a reggelit a kutyusoknak, amikor benézve a házikóba valami furcsát láttam. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. A pici házikóban Fifike és négy szénfekete kölyke, Cilike és szintén négy, tarka kiscicája egymás hegyén-hátán, édesen aludtak.
Milyen okos egy állat, gondoltam, idehozta kiscicáit a barátja kölykei mellé, úgy gondolva, ők is békében nőttek fel, a kicsik is hadd legyenek testvérek. Pár hétig még így éltek nagy hancúrozások közepette, ám sosem morogva a másikra ételért, szeretetért.
Szép lassan minden apróság szerető gazdira talált, a házikóban már csak Fifike és Cilike szunyókált nagy egyetértésben. Cilikének még a következő évben is voltak kicsinyei, ám egy reggel hiába vártuk, nem jött elő soha többé. Kis barátja sokáig kereste, szomorkodott utána.
Fifikének ezután még kétszer voltak kölykei, utána megfosztottuk az anyai örömök lehetőségétől, hisz egyre nehezebbé vált szerető gazdikat találni a kölyköknek.
Bogár és Fifike szerelme tizenhat éven át töretlen maradt, rá sem néztek más kutyára. Bogár egy betegség miatt a két hátsó lábára lebénult, de még így is átvánszorgott Fifikéhez, sokszor könnyet csalva szemünkbe. Hamarosan Bogár is az örök vadászmezőkre költözött, Fifike pedig nagyon szomorú, magányos lett. Állán kifehéredett a szőr, „őszült” erősen, alig evett, azt is ímmel-ámmal, egyre többet szunyókált, szóval megöregedett. Mégis minden nap odaballagott a kerítéshez, sokáig hívogatva, várva Bogárt.
Nyár volt, ünnepre készültünk. Nagyobb fiam közelgő eljegyzése töltötte ki mindennapjainkat.
Délután el kellett mennünk a szomszéd faluba, megbeszélni a teendőket. Örültünk fiunk boldogságának.
Hazaérve kedves öreg barátunkat a nagy tujafa alatt találtuk, örökre elaludt. Könnyes szemmel ástuk a kicsi sírt a virágoskert közepén. Oda temettük hűséges kutyánkat, és pár nap múlva díszfát ültettünk a pici kereszt mögé, Fifike emlékére, aki tizennyolc évig volt kedves, hűséges társunk.