Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A művész

2014.11.18

A  művész egy bohó, vidám kalandor,

kinek olykor édes a fanyar vackor,

sokszor  keserű a mézes csemege,

ha   úgy van kedve,  magányos remete.

 

Dermesztő fagyban lobogó lázban ég,

perzselő napon  didereg, csupa jég,

a világ szépségét szívébe rejti,

elzengi, leírja, vagy képpé festi.

 

Néhanap  a vakablakon is kilát,

ha kell, a felhőknek támaszt lajtorját,

számára az álmok mindig valósak,

és nem érdekli, az élet csaló csak.

 

Ember, ki utálható, szerethető,

szabadsága az, mi éltető erő,

korlátok közé be nem terelheted,

nem tűri a   béklyót, láncot, kötelet.

 

Szolga, ki alázattal végzi dolgát,

tálcán kínálva lelkét, önnönmagát,

s bár fizetsége olykor gúny, megvetés,

egy ámuló szem, az az elismerés.

 

A  fény és az árny sohasem hazudik,

nappal és éj benne kitárulkozik,

megszólal belül, ő pedig megérti,

a szürkét vidám színekre cseréli.

 

Összegyúrt anyag, föld és ég, tűz és víz,

keserű pirula, fűszer, zamat, íz, 

vasalt damaszt, s ráncosra  gyűrt fonákja,  

erény és  bűn, s annak feloldozása.

 

A művész helyetted, miattad is lát,

papírra, vászonra fest ezer csodát,

a pillanatokra  fénykeretet tesz,

az Istentől kapott  tehetsége ez.