Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tükör

2015.01.23

tukor.jpg

                        Leiterné Julika (Balmazújváros) festménye ihlette versemet


                                        

Puha gyolccsal simítom arcodról
a port,  mit rárakott a zord idő,
ne félj, majd kitörlöm a karcokból
is, pedig kezem gyenge,  reszkető.

Te vagy ki láttad régvolt tavaszom
szemérmesen pattanó rügyeit,
az első csóktól lángoló arcom,
s boldogságom sugárzó fényeit.

Megmutattad azt a fájó arcot,
mikor álmom, vágyaim temettem,
vagy  ha  homlokomra mély ráncot vont
a csalódás,  hiába szerettem.

Mindig a valóságot mutattad,
hízelegve sosem ámítottál,
szemembe  nézve komoran  súgtad:
figyelj,  itt  ránc, ott egy ezüst hajszál.
 
Féltett,  hű társ vagy,  ám fényed kopik,
tűnt az idő  feletted,  s felettem,
rád homály,  rám feledés rakodik,
egymásnak maradtunk mi, így ketten.

Ha pendül a perc,  s csak egy út marad,  
téged  borít fekete  gyászlepel,
zárd  magadba lényem,  őrizd,  óvjad,
és ígérd meg,  hogy sosem feledsz el!