Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy fotel emlékei

2015.02.05

10351727_761247227297286_6409635527679249719_n.jpg

 

 

 

 

 

 

Mág Tamás gyönyörű képéről eszembe jutott gondolatok

 

Emlékszem a régi szép napokra,
mikor büszkén fénylett selyemruhám,
boldogan öleltem karjaimba
egy halk szavú embert, derék  gazdám.

Kandallónál ültünk, zenélt a tűz,
s ő belém bújt, titkairól mesélt,
az ablakon bekukucskált a fűz,
ki  velem együtt, sok telet  megélt.

Ha villám cikázott fenn az égen,
védő menedéket ölemben lelt,
később öregen, a betegségben
aggódva láttam  milyen gondterhelt.

Ám egy reggel, mindhiába vártam,
még el sem köszönt, elment örökre,  
nem jött többé  kedves,  öreg  társam,
itt maradtam  megkopva, nélküle.

Sokáig  vártam, és csak gyűlt a  por,
politúrom fénye  rég megfakult,
ereimbe  szálkát vetett a kor,
nehéz kacat vagyok, egy darab múlt.    

Nemrég  a karomra szállt egy lepke,
a szúpercenésem  rögtön megállt,
nem bánta,  hogy vén  vagyok, porlepte,
a csöpp szivárvány ide-oda szállt.

Pár koszos rongy, idő tépte lim-lom,
többé  nem tart  énrám senki számot,
nekem ez maradt, ez lett  a jussom,
s csak szánni tudom e zord világot.