Egy fotel emlékei
Mág Tamás gyönyörű képéről eszembe jutott gondolatok
Emlékszem a régi szép napokra,
mikor büszkén fénylett selyemruhám,
boldogan öleltem karjaimba
egy halk szavú embert, derék gazdám.
Kandallónál ültünk, zenélt a tűz,
s ő belém bújt, titkairól mesélt,
az ablakon bekukucskált a fűz,
ki velem együtt, sok telet megélt.
Ha villám cikázott fenn az égen,
védő menedéket ölemben lelt,
később öregen, a betegségben
aggódva láttam milyen gondterhelt.
Ám egy reggel, mindhiába vártam,
még el sem köszönt, elment örökre,
nem jött többé kedves, öreg társam,
itt maradtam megkopva, nélküle.
Sokáig vártam, és csak gyűlt a por,
politúrom fénye rég megfakult,
ereimbe szálkát vetett a kor,
nehéz kacat vagyok, egy darab múlt.
Nemrég a karomra szállt egy lepke,
a szúpercenésem rögtön megállt,
nem bánta, hogy vén vagyok, porlepte,
a csöpp szivárvány ide-oda szállt.
Pár koszos rongy, idő tépte lim-lom,
többé nem tart énrám senki számot,
nekem ez maradt, ez lett a jussom,
s csak szánni tudom e zord világot.
